Friedrich Flick a legtisztább eset ebben az egész vizsgálatban: egy férfi, akit háborús bűnökért bíróság elé állítottak, elítéltek és megbüntettek — és aki ennek ellenére Nyugat-Németország egyik leggazdagabb embereként halt meg, vagyona nemcsak hogy érintetlen maradt, hanem megsokszorozódott. A szövetséges törvényszékek elítélték. A kegyelembizottságok szabadon engedték. A nyugatnémet gazdasági csoda gazdagabbá tette, mint valaha volt. És a kártalanítás kérdése — legalábbis a Flick család szempontjából — egyetlen jelentett mondattal rendeződött: "nem az ő gondja."
Az acélbáró és a Harmadik Birodalom
Friedrich Flick 1883-ban született a németországi Siegerland régióban. Agresszív felvásárlásokkal és politikai kapcsolatokkal építette fel Németország egyik legnagyobb acél- és ipari birodalmát. Amikor a náci párt 1933-ban hatalomra került, Flick már bizonyította, hogy képes alkalmazkodni bármely politikai széljáráshoz. A weimari időszakban több pártnak is adományozott. Amikor Hitler megszilárdította hatalmát, Flick ennek megfelelően irányította át pártfogását — adományozott az SS-nek, és kapcsolatokat ápolt Himmlerrel, Göringgel és a rezsim más magas rangú személyiségeivel.
Jutalma a hozzáférés volt. Az 1930-as és 1940-es években a Flick-csoport gyárakat és eszközöket szerzett meg egész megszállt Európában — Franciaországban, Belgiumban, a Szovjetunióban és a bekebelezett keleti területeken — kényszeráron vagy egyszerűen a náci állam által elősegített kisajátításon keresztül. Ezek árjanizációs tranzakciók voltak: zsidó tulajdonú vállalkozások, ipari üzemek és eszközök kerültek a Flick-csoporthoz olyan mechanizmusokon keresztül, amelyek a jogi kényszert a közvetlen elkobzással ötvözték.
Rabszolgamunka — A dokumentált méretek
A nürnbergi iparosper — hivatalosan az Egyesült Államok kontra Friedrich Flick és társai — 1947-ben nyílt meg. A vád a lefoglalt német iratokra támaszkodva dokumentálta, hogy a Flick-csoport koncentrációs tábori foglyokat és megszállt Európából összegyűjtött kényszermunkásokat alkalmazott acélműveiben és hadianyagüzemeiben. Lengyelországból, a Szovjetunióból, Franciaországból és magából a koncentrációs tábori rendszerből származó munkásokat a vád szerint — a cég saját belső dokumentumaira hivatkozva — szándékosan megalázó körülmények között tartották.
Nürnbergi ítélet, 1947: Flicket rabszolgamunka (kényszermunka alkalmazása) és kifosztás (megszállt területek kifosztása) vádpontokban ítélték el. Hét év börtönbüntetésre ítélték.Flicket elítélték és hét évre ítélték. Hármat töltött le. 1950-ben John J. McCloy amerikai főbiztos kegyelmet adott Flicknek és számos más elítélt iparosnak, részben a korai hidegháború megváltozott geopolitikai helyzetére hivatkozva. A döntés akkoriban vitatott volt, és az maradt. Flick 1950-ben szabadult ki a landsbergi börtönből, vagyona — amelyet a megszálló hatóságok nem koboztak el — lényegében érintetlenül.
A háború utáni újjáépítés — és a fizetés megtagadása
Ami ezután következett, a huszadik századi német vagyonrekonstrukció egyik legfigyelemreméltóbb története. A megmaradt ipari alapokra építve Flick a Wirtschaftswunder időszakában figyelemre méltó sebességgel építette újra birodalmát. Új szektorokba terjeszkedett, részesedést szerzett a Daimler-Benzben, és diverzifikált a nyugatnémet ipari gazdaságban. Mire 1972-ben meghalt, Friedrich Flicket Nyugat-Németország leggazdagabb magánszemélyeként tartották számon, vagyona több milliárd márkát ért.
Semmit sem fizetett önkéntes kártalanításként. Amikor az 1960-as években a kényszermunkaprogramjának túlélőit képviselő szervezetek megkeresték, Flick visszautasította. Jogi csapata sikeresen érvelt — a német polgári jog szempontjából —, hogy a nürnbergi ítélet szerinti kötelezettségeit a letöltött büntetés teljesítette. A túlélők és családjaik semmit sem kaptak attól az embertől, aki szenvedésükből profitált.
Friedrich Karl Flick és az 1985-ös vagyonértékesítés
Friedrich Flick 1972-ben halt meg. Unokája, Friedrich Karl Flick örökölte és irányította a csoportot, majd 1985-ben több mint ötmilliárd márkáért eladta a Deutsche Banknak — ez a német háború utáni történelem egyik legnagyobb magánvagyon-értékesítése volt. A bevétel teljes egészében a Flick családhoz került. Egy rész sem irányult az "Emlékezés, Felelősség és Jövő" Alapítványhoz vagy bármely utód kártalanítási programhoz, mert azok még nem léteztek. Amikor 1999–2000-ben létrehozták őket, és a vállalatokat felkérték a hozzájárulásra, a Flick család — amely már nem volt vállalati entitás — jogilag nem volt köteles részt venni.
Friedrich Karl Flick jelentett nyilatkozata, kb. 1985, a zsidó kártalanítás kérdéséről: "Nem az ő gondja." — A nyilatkozatot, bár jelentették, formálisan nem dokumentálták, de a családi képviselők soha nem tagadták.Friedrich Karl Flick ezt követően jelentős kortárs művészeti gyűjtővé vált, és magánmúzeumot alapított Berlinben. 2006-ban hunyt el. A Flick család jelenlegi generációja nem tart fenn nyilvános profilt örökségük kérdésében. Nem tettek nyilatkozatot. Nem válaszoltak kérdésekre. A csend, akárcsak a pénz, teljesen tartósnak bizonyult.
Értékelés
A Flick-ügy egy szempontból a legegyszerűbb ebben a vizsgálatban: egyben a legteljesebb is. Egy férfit bíróság elé állítottak, Nürnbergben elítélték, letöltött három évet egy hétéves büntetésből, majd Nyugat-Németország leggazdagabb emberévé vált. Örökösei eladták az általa újjáépített birodalmat ötmilliárd márkáért, és soha, semmilyen dokumentált formában nem ismerték el kötelezettségüket azok iránt, akiknek munkája, vagyona és élete az eredeti vagyont építette. A Flick család azt a külső határt képviseli, hogy hogyan néz ki a háború utáni büntetlenség, amikor azt nem aktívan védik, hanem egyszerűen hallgatással.